Árva tündeleányként láttam meg a napvilágot. Szüleimet nem ismertem, mert mikor megszülettem, magamra hagytak egy fa alatt. Egy boszorkány talált rám, és vett magához. Folyamatosan vándorolt, mígnem amikor elhatározta, hogy felnevel, letelepedett egy csendes falucskában.
    Ahogy teltek-múltak az évek, felcseperedtem. Hamar tudtomra adta, hogy ő nem az édesszülém, de nem foglalkoztam vele túlzottan: hálás voltam a végtelen nagylelkűségéért.
    Egy napon azonban a szó szószoros értelmében elűztek a faluból. Hogy miért… az nem téma. Miközben lóhalálában repültem vagy éppen futottam, a boszorkány még megátkozott. Először nem tulajdonítottam neki tnagy jelentőséget, de később már kezdett egyre jobban érdekelni, hogy mi is történik velem. De ez egy másik történet.
   Messzire el kellett menekülnöm, mivel tudtam, hogy ott már nem látnak szívesen. Útközben sokfelé megfordultam, és rengeteg emberrel – és kevésbé emberrel – találkoztam.
   A legmegrázóbb és legfélelmetesebb élményem azonban az volt, amikor vérfarkasokkal akadtam össze. Éppen egy békésnek látszó város szélénél pihentem meg éjszakára, amikor furcsa hangokat hallottam. Megdermedve ültem, hátamat a falnak támasztva. A zajokat egyre közelebbről és közelebbről hallottam. Nem pánikoltam volna be, de éreztem azt a különös erőt, amitől egyből rájöttem, hogy ez a valami nem csupán ember. Hasonló volt hozzájuk, de nem volt az. Lélegzet-visszafojtva figyeltem, aztán a sarkon feltűnt két, vörösen izzó szempár.
   - Boszorkány – mormogta. Először azt hittem, hogy hozzám szól, de aztán több sötét alak is megjelent mellette. A gyér utcai világításnál félig-meddig láttam a szőrrel fedett arcukat.
   - Kik vagytok? – kérdeztem. Szerencsére elég jó színész voltam ahhoz, hogy eltakarjam pánikot, ami egy pillanat alatt kiült volna az ábrázatomra, ha nem fegyelmezem magam. Igaz ami igaz, hangom még így is remegett valamennyire. Csak remélni tudtam, hogy nem vették észre…
   - Majd megtudod – vigyorodott el az egyik. A pislákoló fényben láthattam nagy tépőfogait, amitől megborzongtam. Azt hiszem, inkább nem akarom megtudni… - gondoltam magamban. Ekkor vettem észre, hogy még mindig csak ülök. A lehető leggyorsabban felugrottam, és még egy kérdést szegeztem az idegeneknek.
   - Mit akartok tőlem?
   A hangom már jóformán szemrehányóan csengett, amin mindannyian vihogni kezdtek, de én a jelenlegi helyzetemet nem tartottam valami hű- de-viccesnek.
   - Kíváncsi vagy rá? – kérdezett vissza az egyik, a röhögéstől fuldokolva.
   - Talán – feleltem határozottan.
   - Igen vagy nem?
   - Talán – ismételtem meg, mostmár sokkal bizonytalanabban. Ismét vihogni kezdtek. Tíz, égővörös szem szegeződött rám. Tehát öten vannak… elméletileg – töprengtem körbenézve.
   - Máris keresed a kiutat? – lépett oda mellém az egyik. Nem feleltem a közel két fejjel magasabb, vértől és rothadó hús szagától bűzlő egyénnek.
   - Hát ennek elvitte a cica a nyelvét – kuncogott egy másik. Már ő is mellém állt. Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam. Kiléptem közülük de ennek az lett a következménye, hogy erőteljes ütést éreztem a fejemen, és minden elsötétült.

­­***

   Amikor felébredtem egy szobaszerűségben találtam magam. Mindenhol alvadt és kevésbé alvadt vér volt, ami nem volt túl bizalomgerjesztő látvány. Annak viszont örültem, hogy senkit sem láttam magam körül. Ennyi azért nekem is jár – gondoltam, miközben a kezemet a fejemre tettem. Ömlött belőle az a bizonyos vörös folyadék.
   - Nézzétek már, felébredt! – ujjongott valaki körülöttem. Ez meglepett. Hát mégsem vagyok egyedül?!
   - Végre! Ha eszméletlen, nem látni, ahogy szenved, és az úgy túl egyszerű! – vihogott egy másik. Ismét eluralkodott rajtam a pánik, ám ezúttal nem is igyekeztem elrejteni. Elmormoltam egy varázslatot, és arrafelé irányítottam a tűzgolyót, amerre az ellenfeleimet véltem felfedezni. Arcukat most mindennél tisztábban láttam.
   - De ocsmányak vagytok – csúszott ki a számon. Ezt még megjárod… - futott át az agyamon összeszorított foggal. Nem mertem mozdulni, mivel fogalmam sem volt, hogy hol lehetnek ezek a rondaságok. (Még mindig a tehetetlenségemen röhögtek, hozzá kell tennem.) Egyre gyorsabban kezdtem el mindenfélét varázsolni, ami csak eszembe jutott. Az elektromos varázslatoktól kezdve a tűzesekenát egészen a vizes varázslatokig mindent kipróbáltam, de nem jutottam fele sokra.
   Egy tíz perc múlva fáradtan néztem körbe. Már nem féltem, csak szomorú voltam… miért kell, hogy így legyen vége az életemnek?!
   Egy kemény mancsszerű kéz érintette meg a karom. Egyből ki akartam húzni, de nem engedett, így csak jól megrántottam. Felszisszentem, és úgy döntöttem, inkább megadom magam. Egy nagy véres könnycsepp gördült le az arcomon. Éles karmok vájtak a bőrömbe. Legszívesebben ordítottam volna, de egy hang sem jött már ki a számon…
   Mintegy varázsütésre fény áramlott be a sötét helyiségbe. Hunyorogva néztem a berohanó, fekete csuklyás alakot, amint egyes egyedül kűzd az öt farkasemberrel. Segíteni akartam, de felállni sem volt erőm. Elámulva figyeltem, amint pár perc alatt végez a farkasokkal.
   - Gyere, tűnjünk innen! – karolt belém a nő. Szinte húzott magval, én pedig még mindig nem tudtam megszólalni.

***

   Egy kedves kis házba kísért. Leültetett az egyik székre, én pedig hátradőltem.
   - Ki vagy? – ez volt az első kérdés, amit ki tudtam nyögni.
   - Az most nem fontos – közölte kicsit idegesen, miközben levette a hosszú, fekete köpenyét. Barna haja kócos volt, ruhája pedig véres. – Jól vagy?
   - Igen, azt hiszem… - feleltem a karomra nézve. Feltűnt, mennyire tartja tőlem a három méter távolságot. Ez rosszul esett, de amikor elmosolyodott megláthattam a túlságosan is nagyra nőtt szemfogait. Ez túl sok egy napra!!! – kiáltottam magamban.
   - Baj van? – húzta fel a szemöldökeit, amikor meglátta a meglepettségemet.
   - Nem, nincs… te… vámpír vagy? – kérdeztem meg kicsit idiótán.
   - Az – felelt komoran. – És most mennem kell. Rengetegen vannak a nyomomban, akik ki akarnak nyírni. Jobban tennéd te is, ha elhúznál! – mondta, és azzal már az ablakhoz is lépett.
   - De…
   - Vigyázz magadra! – kiáltott hátra, s azzal már ki is ugrott. Felálltam, és megkerestem az ajtót. Úgy éreztem, mintha figyelnének, szóval a lehető leggyorsabban – megfeledkezve a kimerültségemről – távoztam az ablakon át – persze, én nem kockáztattam meg egy ugrást, hanem szépen kirepültem.
   Rettentő hosszú ideig féltem. Ezentúl mindig jól megválogattam, hol alszom. Hosszas vándorlás után keveredtem Misteria szigetére, ahol azt hittem, végre megtalálom a nyugalmat – mostmár tudom, hogy rettenetesen nagyot tévedtem…