Az erdőben már világosodni kezd. Lassan el kéne indulnom vissza Lonie-hoz. Nagyon zavart, hogy otthagytam egyedül a rejtekhelyünkön. A vadászok már egy hónapja üldöznek és már kezdünk kifogyni a menekülési ötletekből. Lonie se akart ölni, de Én se. Akár vadásznak ránk, akár nem, ha meggyilkoljuk őket, mindketten elfogultak leszünk és akár egymásban is kárt tehetünk az pedig nem lenne jó.
   Vissza kellett mennem, de még nem találtam semmit ami egy vámpírnak és egy vérfarkasnak is elég lenne. Lonie-nak pedig még annál inkább. Egy őz. Elég nagynak látszik, Egyik pillanatról a másikra ott termettem mellette, nyakának ütőeréből pont annyi vért sikerült kifacsarnom, amennyi elég az ájuláshoz. Amint elértem célomat visszasiettem társamhoz.
   A lány csak ült, engem bámulva. Nem feltünően, csupán csak elbambult. Mind a ketten legyengültünk. Szőke haja úgy omlott előre, mint egy vízesés. Szép haja volt, de gyengesége még fürtjein is megmutatkozott. Nem tagadom én is le voltam gyengülve.
   - Elég lesz ez? – Éjkék szemei, most fáradtan csillantak meg az étel látványára. Mindketten nekiláttunk. Lonie engem hagyott elsőként tálálkozni, mivel tudta, hogy ha egyszerre nekilátunk, nekem nem marad elég vér. Mikor már a vége fele jártunk meghallottuk a vadászokat.
   Mind a ketten tudtuk, hogy simán észrevesznek a rejtekünkön, meg hogy így, frissen táplálkozva lerázhatjuk őket egy időre. Egy szó se hagyta el a szánkat, mind a ketten mr nagyon jól ismertük egymást és így néha már meg se kellett szóalnunk.
   Mikor kiléptünk rejtekünkről a vadászok, már harminc méteren belül jártak. Miután rohanva megtettünk három métert, Lonie farkasalakba váltott. Jól tudtam ár, hogy neki így sokkal keveseb energiába tellik ugyanakkroa sebességet elérnie.
   Miközben rohantunk a puskák golyói mellettünk csapódtak a fákba. Egyik golyó pont előttem csapódott be. Egy pillnatra megálltam, hogy kicsit jobban megnézzem. A látvány nem tetszett.
   A golyóból egy ezüsttel vegyített méreganyag volt. Azt nem éreztem, hogy milyen erős, de tudtam, hogy mind a kettőnknek sokat tud ártani. Időt tovább nem fecsérelve elindultam Lonie után aki ez alatt a pár másodperc alatt is jól lehagyott. Igaza volt. Tudta, hogy úgyis beérem. Nem azért mert gyorsabb lennék nála, vagy erősebb, csupán nem akartuk felemészteni minden energiánkat azzal, hogy a tőlünk elvárható leg gyorsabban fussunk. Még ezzel azenergiaspórolós futással is többszörösen jobban futotunk mint egy ember, így aztán tényleg nem volt szükség az energiapazarlásra.
   Néhány másodpercembe tellt mire beértem, azután együtt haladtunk tovább. Azt nem tudom, hogy milyen messze kerültünk a vadászoktól, de szeritem eléggé ahhoz, hogy a közeledő éjszakára fedezékbe húzódjunk.
   Találtunk is egy barlangot, ami pont megfelelt. Az emberek éjszaka alszanak, addigis kihasználjuk azt az időt arra, hogy összegyűjtsük az energiánkat.
   - Milyen messze jutottunk? – Lonie csak arrafelé bámult, amerről jöttünk.
   - Nem tudom. Talán pár mérföldre. Nem túl messzire, de eléggé ahhoz, hogy az este folyamán ne lepjenek meg. – Összébb toltam két falevélkpacot. Ágynak szántam, de Lonie mindig is szerette érezni maga alatt a talajt.
   - Mihez kezdünk reggel? – A kérdés kissé félve jött ki a számon. Nem vártam rá választ igazán. Nem hittem volna, hogy bármelyikünk is kitalált volna valamit.
   - Korán elindulunk és megyünk tovább. Volt egy tanítóm. Nem messze lakik innen, nála elbújhatunk, amíg a vadászok tovább nem menek. – Nem gondoltam vona, hogy sikerül ilyen jó ötlettel előállnia.
   - Tökéletes. Csak addig jussunk el valahogy. Megnéztem a golyót. Ezüsttel ötvözött méreg van benne. Nem lesz jó vége ha azzal bármelyikőnket is eltalálják.
   -Nem hangzik valami jól. Akkor minnél több energiát kell addig megspórolnunk,hogy elérjük Honer házát. – Elhelyezkedett a sarkoban és nekitámaszkodott a falnak.
   - Legalább már a nevét tudom. – Ezt mondva csak mosolyogni tudtam, bár a helyzethez tényleg nem illett.
   - Rendes pasas. Ő tanított meg az alapokra. Nála jobb bizaémast nem ismerek. – Lonie mindeközben mozdulatlan maradt. Látszólag jól elhelyezkedett.
   - Köszönöm az információkat. Ezek szerint legnagyobb mértékig megbízhatunk benne. Ez jó. – Mostmár én se mozdultam. Mind a ketten csak néztük egymást. Egyikünk se szólalt meg. Túl jól ismertük egymást.
   A csöndet egy mérgezett lövedék törte meg. Mind a keetten összerezzentünk. El nem tudtam képzelni, hogy miként képesek úgy megközelíteni, hogy egyikünk se hallja meg őket.
Azonnal rohanni kezdtünk. Lonie ment elöl, mutatva az utat Honer-hez. Sietve követtem, ám a folyamatos lövéssorozatból úgy ötven méter után, Loniet eltalálta egy lövedék. Azonnal összeesett. Rögtön odasiettem hozzá, felkaroltam és megkértem, hogy mutassa az utat Honer-hez. A vadászok folyamatosan lőttek minket. Szerencsére hamar le sikerült ráznom őket, még egy vérfarkassal a nyakamban is. Mire odértünk már félig-meddig elájult. Megláttam a bejáratot a sziklában. Tényleg nagyon nehéz volt észreveni. Amint tudtam, rögtön berontottam.
   Bent egy óriási picne-szerű helyiség várt. Megláttam a férfit körülbelül öt méterre a bejárattól. A férfi erős alkatú volt, rövid barna hajú, középmagas. Tudtam, hogy nem ember, de nem éreztem rajta fajtáját. Én vérfarkasra tippeltem volna, mivel Loniet tanította.
   - Üdvözlöm! Ön Honer? – Közben Loniet a karjaimban tartotam.
   - Igen Én vagyok. És Önben kt tisztelhetek? – A férfi pár lépést közelebb lépett. Léptei lazák voltak, mégis magabiztosság sugárzott belőle.
   - Én Angelica vagyok. Vadászok támadtak ránk. Loniet meglőtték mérgezett lövedékkel. – Láthatólag a férfi Lonie nevére, mintha áramütést kapott volna.
   - Rendben, hozza ide az asztalhoz. – Odavittem a fa asztalhoz, lefektetttem. A lövedék a lapockáját érte, körülötte a bőre csúnyán feketéllett.
  - Meg fog gyógyulni? – Miközben ezt mondtam, Lonie félig sikoltozni, félig üvöltözni kezdett. Nagyon meglepett, hogy olyan hangokat ad ki, amit még sose hallottam azelőtt.
  Honer végigtapogatta a sebet. Egy eszközzel kivett egy darabot a mérgezett részből, majd beletette egy kékes folyadékba. A folyadék elvörösödött.
   - Ez most jó vagy rossz? – Kezdtem igzán aggódni legjobb barátomért.
   - A létező majdnem legrosszabb. Ha nem szerzem meg a gyógynövényt, ami az egyetlen, amivel meg lehet gyógyítani akkor...- Lonie üvöltése törte meg a férfi mondatát.
   Honer megmondta a növény nevét. Elővettem az ellátó készletemet, mely egy két tenyérnyi, fa dobozka volt, mahagóni festéssel, rajta különböző motivumokkal. Az elejét egy kissebb lakat tarotta össze, amit kulcs nélkül ki lehetett nyitni. Nagyon misztikus és egyben szép dobozka volt. Teteje kissé poros volt, ezért le kellett kézzel porolnom a tetejét, majd még le is fújtam róla a maradékot. Ekkor az egész dobozka sokkal szebbnek hatott.
   Honerrel megbeszéltem, hogy felkeresem a növényt, és Ő addig megpróbálja életben tartani Loniet. Miután mindent letiztáztunk, másnap este útnak indultam. Az út Nightfallba vezetett.
   Utam során összetalálkoztam egy másik vámpírral. Folyamatosan követett, nem akart leszállni rólam. Pár órányi séta után, míg megprobáltam magamrol lerázni, egyre jobban közeledett.
- Nem szállnál le rólam? – Odébblöktem, neki egyenesen egy fának. A vámpír láthatólag mégjobban felizgult. Ellökött, majd leszorított a földre. Nadrágját elkezdte letolni, ekkor én felrugtam, majd az, úgy tíz métert hátrébb szállt. Ekkor elmenekültem. Nem kívántam tovább maradni a társaságában. Pár másodperc múlva csak annyit halottam, hogy a vámpír annyit kiált utánam: - Ne feledd, egyszer még George-é leszel!
  Egészen Nightfallig csengett a fülemben ez a mondat. Amint odaértem, találkoztam egy vámpírral, és egy boszorkánnyal. Azóta itt vagyok, és élvezem kedves társaságukat, közben sosem elfelejtve uticélomat...